André Louf: Éberen, az Ige közelében

            Most, hogy az Ige és szív kölcsönösen egymásra találtak, arra törekszenek, hogy egymás mellett maradjanak, hogy kitartsanak egymásnál Ez az erőfeszítés nagy éberséget követel. Ha azonban egyszer már beindult a szív, igyekszik is mozgásban maradni. A mi feladatunk az, hogy megszakítás nélkül szívünkben lakjunk. Ez nem könnyű: egyre csak elszakadunk tőle, elszórakozunk, sürget a mással foglalkozás szüksége, az az igény, hogy diszkurzív értelmünket és képzeletünket használjuk. Amíg egyéb képességeink nincsenek összhangban, tökéletes harmóniában szívünkkel, míg el nem árasztotta őket túlcsorduló szívünk hullámai, amíg ritmusuk nem olvad, nem játszik át szívünk ütemébe, addig fennáll a veszély, hogy elszakadunk az Igétől, elszakadunk szívünktől, s az újra csak elhanyatlik, álomba merül. Ha valaki mégis ki akar tartani az imádságban, belső éberségre kell, hogy törekedjék. Amint a régiek mondják: őrt kell állnia szívénél. Igyekezete, vágyai és érzései józanokká válnak. Figyelme nem lankadhat el. Mindenekelőtt meg kell békélnie: nyugalomra kell találnia a mély, kifürkészhetetlen csönd birodalmában. Egy korai szerzetesatya megállapítja: akinek élete állandó mozgalmasságban, gondok között, külső és belső zajban telik, az egy palack felrázott, zavaros vízhez hasonlít. “Ha egy darabig nem mozdítjuk a palackot, a szennyeződés leülepszik az aljára, s a víz ismét tiszta, átlátszó lesz. Ugyanígy a mi szívünk: ha nyugalomra és mélységes csöndre talál, visszatükrözi Istent. ”Az Ige fölött való elmélkedés és a csend elszakíthatatlanok egymástól. Az Ige a Szentháromság mély csöndjéből ered. ,,A Szentháromság a csönd barátja”- írja Perseigne-i Ádám, egy ciszterci szerzetes a XIII. századból. Egyetlen szó elegendő, hogy kinyilatkoztassa előttünk az isteni élet titkait. Karácsony misztériumában a testté lett Ige csöndjére emlékezünk. Ö még Pilátus előtt is kitart a hallgatásban. Jézus a kereszten is csak azért nyitotta szóra ajkát, hogy beteljesedjék az Írás: “Semmi más nem indít oly erővel, oly szilárd tekintéllyel a csöndre, semmi egyéb nem vet gátat a féktelen nyelvnek, semmi más nem uralkodik annyira a szavak viharán, mint Isten csöndes Igéje az emberek között. “Az Igén való elmélkedésnek tehát egyfelől a csönddel kell együtt járnia. Másrészt azonban semmi értelme nincs a halotti csendnek, melyet nem hat át az isteni szó. “Csend, elmélkedés nélkül, halál; élő halott. Elmélkedés csend nélkül, hiábavaló, üres sürgés-forgás. Ám ha a lelkiéletben a kettő egymásra talál: a végtelen békét, a tökéletes szemlélődést hozzák el a szívnek.” A külső csendnek és a belső csendnek lassacskán hatással kell lenniök egymásra. A helyesen megélt külső csend a belső csendhez vezet. A nyelv fékentartása gyakran hosszú küzdelem eredménye; ám ha egyszer sikerült kivívni, elvezet a szív csendjére, s ez az ajkak csöndjében nyilvánul majd meg. “A csönd az angyalok nyelve, s az eljövendő világ misztériuma”-vallja Szíriai Szent Izsák. De szívünk misztériumának nyelve is, midőn félelemmel és tisztelettel virraszt a szív, közelében érezvén a nagy üdvösség-eseményt, mely benne végbemenni készül. A csönd elszakadás, a vágyak elszakítása, a kívánságoké, a törekvéseké, minden olyan gondolaté, mely nem képes a bennünk imádkozó Szentlélek erőterébe helyezni magát. A csönd mindannak feledése, ami még összeér bennünk a hiúsággal, önzéssel, érzékiséggel, szorongással, s ami nem engedi, hogy Isten színe előtt teljesen kimondjuk önmagunkat. Állandóan virrasztanunk kell e rendezetlen, különös világ fölött, mellyel oly könnyen azonosulunk. A régiek így mondják: minden fölébredő vágy elé őrszemet kell küldenünk, aki odaszögezi a kérdést: .,Ki vagy? Honnan jössz? Melyik táborhoz tartozol?” Nem mást kívánnak kifejezni ezzel, mint azt, hogy minden jelentkezés kívánságot, vágyat, kritikának, ítéletnek kell alávetnünk. Végül is meg kell tanulnunk azt, hogy egy bizonyos vágy- és gondolatszegénységben éljünk, hiszen a csönd űrt hagy bennünk. De ez az Úr olyan mélység szívünkben, melyben egyre lejjebb kell hatolnunk – hogy a Szentlélek vizével találkozzunk, amely szívünk zugában fakad. Egy vén mondotta: .,A szív olyan, akár egy tó: ásd mélyebbre medrét, s a víz egyre tisztul; ha trágyát szórsz belé, vize zavaros lesz.” A csönd szívünk mélységeinek növelése: mélyfúrás, egész a legalsóbb rétegekig. Új terek nyílnak, s végül elérkezünk létünk forrásáig. Ez a forrás a Szentlélek és Isten Igéje. Ebből a vízből és ebből a Lélekből, és ebből az Igéből születtünk. Az új élet forrásvízként fakad föl bennünk, s egészen színültig tölti a csönd-felszabadította űrünket. Amint e vízforrás meglelte medrét szívünkben, fölöslegessé lett a lapát, az ásó. Az igazi belső csend és a valódi imádság olykor csökkenti az ajkak külső csendjének követelményét. Hiszen a víz, folyása lejtését követve, maga vájja medrét . .,Imádkozni – folyamnak ágya lenni” – írja egy flamand költő Aki megásta magában ezt a medret, azt nyomban eltölti a Lélek belső megtapasztalása. A csend vizei, Siloe vizei fakadnak szívében; békességben csörgedező vizek (Iz 8, 6); örökéletre szökellő forrás (Jn 4, 14).